Paul azért szeretett játszani a basszusgitáron, mert a hangja a
szívdobogáshoz hasonlított. Ahogy megpengette a húrokat, azoknak mély hangja
életre keltette a zenét, életet adtak neki. Néha el is képzelte, hogy az ő
szíve is a saját basszusának ritmusára ver. Most azonban pengethette volna
bármilyen gyorsan, nem érte volna utol a saját vérnyomását.
- Na, mit gondolsz? – kérdezte
a telefonban édesded hangot magára erőltetve.
- Benne vagyok – felelt George
a maga nyugodt, brit akcentusával, mire Paul végre lehiggadhatott. –
Mindenkinek jól jön egy kis nyugalom.
- Pontosan! – vágta rá Paul,
miközben a telefon zsinórját kezdte tekergetni, mosolyogva.
- És mind a négy gyerkőcöt hozod?
– susmogta Geo.
- Hát, Heather biztosan nem
jön, neki tanulnia kell, de a többieket talán rá beszélem. Egyedül Maryt nem
tudom hová tenni. Öregem, irigyellek – halkult el, majd hátradőlt.
- Dhani miatt? – vágta rá
George, mire Paul csak hümmögött egyet. – Hát, vele sem olyan könnyű. Sosem
hallgat rám. No, meg a nőügyek… - sóhajtott.
- Ne mond, hogy tud róluk –
nevette el magát Paul.
- Ahhoz már elég nagy, és
okosabb, mint az ember hinné – motyogta George megtörten, mire a basszusgitáros
csak még jobban röhögött.
- Most komolyan, miért nem
mondod el neki az igazat? Mindjárt tizennyolc éves. Most már igazán megérett
hozzá – csendesedett el Paul.
- Miért, te elmondtad? Johnt,
Briant, meg mindenkit? – vonta fel a szemöldökét George.
- Persze. Mikor megkérdezték
elmondtam. ŐK a gyerekeim, joguk van hozzá, hogy tudják az apjukról az igazat.
Amúgy is, ha nem vagy őszinte a fiaddal, ne várd, hogy ő is az legyen veled. Megérdemel
ennyit, nem? – mondta Paul ezeket a mondatokat, amiket később egyszerre átkozott,
és áldott.
A legnagyobb kérdést már mindketten megválaszolták. Vége az éveken át
tartó háborúskodásnak, már belefáradtak az egészbe. Mind hiányolták a másikat,
és ez a vágy felülemelkedett a büszkeségükön. Felesleges lett volna tovább
hadakozni. A béke elnyerte saját helyét a trónon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése